Szülői Klub

Szülői Klub főoldal

Linda Thomas

Káosz a hétköznapokban — a takarításról és a gondozásról

Letöltés word formátumban

A háztartásban nagyon gyakran összekeverjük a káosz és a rendetlenség fogalmakat. A hétköznapi beszédben a rendnek inkább a rendszerességhez és az átláthatósághoz van köze. Egy szobát akkor mondok rendesnek, ha minden a helyén van, gond nélkül tudok tájékozódni és kiismerem magam benne. Amint azonban elkezdek a szobában dolgozni, vagy a gyerekek el­ kezdenek ott játszani, ez a rend hamarosan rendetlenségbe megy át. A rendnek valóban az a tulajdonsága, hogy mindig szinte magától átmegy rendetlenségbe és ez sosincs fordítva. Tudatosan rendező módon kell kívül­ ről beavatkoznom, ha az ellenkezőjét akarom elérni.

A Kabbala teremtéstörténetében az áll, hogy a Mindenható Isteni Lény visszahúzódott és hagyta, hogy létrejöjjön az üresség. Az ebből (az üresség­ ből) keletkezett a káosz, s ebből jött aztán létre a világ. Otthon a hétköznapjainkban épp elégszer szembesülünk a káosszal. Ha csak arra a végtelen sok lehetőségre gondolunk, amely hétköznapjaink alakításához kínálkozik, már itt a káosszal találkozunk. Lehetőségünk van arra, hogy célzottan alakító és rendező módon avatkozzunk be ott, ahol elhatalmasodott az alaktalanság és szabálytalanság .

Amikor takarítok, nemcsak a piszkot akarom eltávolítani, hanem megpró­ bálok tudatosan teret létrehozni valami új számára. Amennyiben port vagy koszt távolitok el, üresség keletkezik — ezt az ürességet átengedem a segítő szellemeknek, hogy valami új és pozitív teremtődhessen.

Tizenegy évvel ezelőtt alapítottam egy takarító intézményt, hogy finanszí­ rozni tudjam a Waldorf-iskolát a gyermekeim számára. Először alkalma­ zott, főnök és tanuló is voltam egyúttal. Nagyon sok mindent kellett meg­ tanulnom, nemcsak a szerekről és eszközökről, hanem mindenekelőtt arról, hogyan kell gazdálkodnom az erőmmel, hogyan tudom óvni magamat és hogyan tudom tiszteletben tartani a többi ember életterét. A munkánkhoz való hozzáállást érzem a legfontosabbnak. Ha nem tu­ dunk meditatív szellemi életet folytatni, amit annyira szeretnénk, akkor megpróbálhatjuk a hétköznapjainkat és mindent, amit csinálunk, spiritu- izálni, átszellemíteni. Más szóval: ha nem teheted azt, amit szeretsz, ta­ nuld meg szeretni azt, amit csinálsz. Próbálj meg minden hétköznapi tevé­kenységből spirituális gyakorlatot csinálni.

Ebben nagy segítségemre volt a következő kis történet: Élt egyszer egy kolostorban egy szerzetes. Egészen egyszerű ember volt és mindenféle

takarító munkát végzett a mosogatástól kezdve a padló felmosásáig. Mun­ ka közben mindig azt mondta: Édes Istenem, amint ezt a tányért moso­ gatom, küldd el hozzám angyalaidat, hogy tisztítsák meg a szívemet úgy, mint ahogy én ezt a tányért tisztára mosom. Vagy egy másik alkalommal: Édes Istenem, amint ezt a padlót tisztítom, küldd el angyalaidat, hogy mindenkit, aki erre a padlóra lép, érintsen meg a jelenlétük. Minden tevé­ kenység közben fohászt mondott. Sok-sok évig dolgozott ily módon. A le­ genda szerint amint egyik reggel felébredt, megvilágosodottá vált.

Aztán sok emlék jött hozzá a gyermekkoromból. Dolgok, melyeket édes­ anyánk mondott nekünk és az édesapám. Sokan voltunk testvérek és az egyik fivérem gyakran rosszkedvűen ült le a reggeliző asztalhoz. Apám ilyenkor többnyire megkérdezte tőle: Már megint bal lábbal keltél fel? Sok évvel később ebből a megjegyzésből egy gyakorlatot dolgoztam ki. Amikor reggelente felébredek, megpróbálom gyorsan összeszedni magam és egé­ szen tudatosan a jobb lábammal felkelni, hogy valami pozitívat tegyek a napom érdekében. Egy napon a nagymamám hozzánk költözött, mert nagypapámat halálos baleset érte. Édesanyám odahívta magához a négy lányát és azt mondta, hogy ezentúl naponta lehetőségünk lesz a nagyma­ ma ágyát megvetni. Aztán elmagyarázta, hogy a párnáját mindig jól föl kell rázni és ütögetni, hogy a sok fájdalom és könny elszálljon belőle, aztán simítsuk el szépen a párnát és mondjunk hozzá egy kis fohászt, hogy a nagymama este, amikor a fejét ráteszi, vigaszt leljen....

Így kezdődött, aztán idővel fontos felfedezést tettem. Nagy különbség van a takarítás és az ápolás, gondozás között. Amikor takarítunk, eltávolítjuk a koszt és a takarítás eredménye gyakran öt percig sem tart. Nagy össze­jövetelek alkalmával itt a Goetheanumban még alig fejeztük be a csarnok takarítását, máris jön valaki... Gyerekekkel is gyakran ugyanez a helyzet. Ezért aztán sokan frusztrálónak érzik a takarítást, szükséges rossznak. Ha azonban megpróbáljuk teljes tudatunkkal és szeretettel végezni ezt a munkát, ha megpróbálunk az ujjhegyeinkkel minden sarkot áthatni, akkor a takarításból ápolás lesz. És ami a legcsodálatosabb ebben, hogy az ápolás eredménye lényegesen tovább tart. Ha egy helyiséget így gondoztunk, ak­ kor egy kis friss kosz, amit éppen behordanak, egyáltalán nem lesz olyan zavaró. Ezzel együtt lehet élni. A kisugárzás egészen más mint a régi, meg- kérgesedett rétegek esetében...

Manapság új takarítókultúra van kialakulóban, amin feltétlenül változtat­ nunk kellene. Mindenre van külön spray, amit aztán egyszerűen le lehet törölni. Alig kell már vizet használni. Némi koszt ugyan eltávolítunk, de ápoltság helyett egy réteg vegyszert hagyunk hátra, amiben benne marad a feloldott szennyeződés.

Egy helyiségnek a gondozása során nemcsak a fizikai szintet érintjük. Meg­ változik az atmoszféra, fényt is kap a helyiség. Főleg a gyermekek reagál­ nak erősen az ilyen változásokra és egészen közvetlenül észlelik. Egyszer egy nagy családi házban teljes tavaszi nagytakarítást végeztünk. Amikor a tízéves kisfiú hazajött, azt kérdezte, hogy a falakat is kimeszeltük-e, mert a ház olyan világos lett.

Hogy mennyire tartjuk fontosnak ezt a munkát, azt mi magunk tudjuk csak eldönteni. Számomra az ápolás valami egészen alapvető dolog. Min­ den élő organizmus gyarapszik a gondozás, ápolás során. Legyen az növény, gyermek, egy intézmény, mint pl. a Goetheanum, egy iskola, a saját ház­ tartásunk vagy a meglévő kapcsolataink. Égy kurzus után az egyik résztve­ vő elmesélte nekem, milyen gyógyítóan hatott az ápolás-takarítás a kör­nyezetére. Tizenöt éve volt férjnél és a kapcsolatuk eléggé zátonyra futott. Amikor elkezdte otthon alkalmazni a tanultakat, a férje is magától hozzá­ fogott a ház körüli feladatokhoz. Megrázó volt számára, hogy a ház gondo­zása révén úgy érezte, hogy őt is, mint embert ismét respektálják és észre­ veszik.

És éppen az ilyen tudatos ápolás során, aminek igen sok köze van az észle­ léshez, elemi lényeket szabadítunk fel és teret nyitunk valami újnak a szá­mára. Állandóan érintkezésben vagyunk az elemi lényekkel és sok más láthatatlan lénnyel. Elemi lényeket váltunk meg, amennyiben azt, ami kö­ rülvesz minket, tudatosan észleljük — amikor piszkot távolítunk el, a hajunkat mossuk, a szobát szellőztetjük vagy meggyújtunk egy gyertyát. Egészen más a helyzet, amikor az odaégett edényt félretesszük vagy hab­ verés után a szétfröcskölődött pöttyöket egyszerűen otthagyjuk a falon. Más elemi lényeket a szorgalom és derű, az elégedettség és a lelki nyuga­ lom által váltunk meg.

Nem tudunk mindegyikkel egyformán bánni. Egy iskolában, ahol takarí­tunk, volt egy terem, ahol nagyon kellemetlen szag volt. Mindent meg­ próbáltam, biológiai és kémiai szereket egyaránt, még egy gőzölő géppel is próbálkoztam, hogy minden zugot átfújjak. Semmi sem segített, a szag maradt. Akkor azt gondoltam, talán nem elég szeretettel csináltam a dol­ gomat. Megpróbáltam egészen kedves és gyengéd lenni a szobához. Még énekeltem is munka közben. Semmi sem történt, és azt gondoltam, hogy ebbe már bele kell törődnöm. Egy nap ismét oda mentem dolgozni. Na­ gyon meleg volt és amikor az ajtót kinyitottam, mellbevágott a szag. Na, akkor elfogott a düh. Fölrántottam az ablakot, dobbantottam a lábammal a padlón és azt mondtam: Most már elegem van! Most én vagyok itt, és számotokra nincs hely!. Kifelé!! — és elmúlt a kellemetlen szag. Néhány hónappal később átadtam az iskolát egy kolléganőmnek és a szag vissza-

jött. Elmeséltem neki, hogyan kell bánni ezekkel a lényekkel és ő is boldo­ gult velük. Nem kell tehát különleges adottság hozzá, csak erős akarat. Az ápolás ellentéte az elhanyagolás. Az elhanyagoltságot valami lappangó csúszó-mászó dolognak érzem. Azokból a zugokból indul, melyeket nem hatunk át. A szekrények, függönyök mögül mászik elő, ahol oly sok a pókháló.

Vannak bizonyos fiókok, a tűzhely, az elszívó, a párkányok. Döbbenetes, mennyi döglött pók és légy van az ásványgyűjtemény kövei és a szobanö­ vények között, ha alaposabban megnézzük. Az elhanyagoltság egyre jobban terjed, míg egyszercsak — gyakran nem tudatosan — már nem bírjuk tovább, és aztán egy takarítási roham segítségével ismét minden rendbe jön.

Sok családanya úgy érzi, hogy erején felüli a feladat, és szenved a nyomás alatt, hogy a házat állandóan rendben kell tartania. Egy családanya egy­ szer azt mondta nekem: egész nap csak gürcöltem és amikor este teljesen kimerültén rendbe akartam tenni a konyhát, az egész napi munkából sem­ mi sem volt látható. Megpróbáltuk rekonstruálni a napot, ami nagyjából így nézett ki: Elhatározta, hogy az emeleti fürdőszobát nagyon alaposan ki­ takarítja. Amint azonban el akarta kezdeni a munkát, eszébe jutott, hogy a mosdókagylóhoz való tisztítószert néhány nappal ezelőtt a mosókonyhá­ ban használta. A mosókonyhában megállapította, hogy már két napja nem volt cserélve a macskaalom. Amikor azt kiürítette és a garázsba vitte, eszébe jutott, hogy másnap papírgyűjtés lesz és a használt papírokat össze kell kötni, de az ehhez való madzag a padláson van, mert a gyerekek ott kötélpályát építettek. Felment a padlásra és szerencsés módon a madzag mellett egy pulóvert is talált, amit már három napja keresett. Amikor vég re összekötötte a papírt, rájött, hogy tulajdonképpen már régen el kellett volna kezdenie a főzést. Aztán hazajöttek a gyerekek és a zeneórával és más dolgokkal el is múlt a nap. Este, amikor a fogát mosta, megállapította, hogy a tisztítószer még mindig lent van a pincében. Tehát nem a munka, amit elvégeztünk, merít ki minket, hanem a rágondolás arra a sok feladat­ ra, amit még el kell intéznünk.

Tudom, hogy nem mindig lehet előre megtervezni a munkát, mert gyakran elképzelhetetlen dolgok történnek. Mégis nagy segítség azonban valamely konkrét elhatározás megvalósításakor, ha előző este a dolgot megtervez­zük, és ellenőrizzük, hogy minden megvan-e hozzá, ami szükséges lehet. Az akarat egészen másként aktív, ha valamit elhatározunk és aztán alszunk rá egyet. A háztartás ne legyen kényszer, és mi házigazdák, legyünk bár férfiak vagy nők, a háztartásunk urai kell legyünk és nem pedig fordítva. Csak az a fontos, hogy magunkat ne csapjuk be. A feladat teljesítésének módja különbözteti meg a királylányt a szolgálótól. A háromszög képe nagyban segít nekem az egyensúly megtartásában: Van a gondolkodás, érzés és akarat - a háztartás, partner és gyerekek - Mi, Te és én. És min­ denki pontosan tudja, hogy néz ki az ő saját háromszöge.

Gyakran mondogatjuk: Még ezt kell csinálnom, és még azt is meg kell csi­ nálnom és azt még feltétlenül. Ki mondja ezt tulajdonképpen? Mi magunk mondjuk, mi magunk követelünk túl sokat magunktól az igényeinkkel és a magunkkkal szembeni elvárásainkkal. Abban is hiszek, hogy azért vagyunk túlterheltek, mert nem bízunk eléggé a sok láthatatlan segítőben, akik kö­ rülvesznek minket. Vannak angyalok és házi szellemek. Amikor reggel felke­ lünk és a napot köszöntjük, kérhetjük az angyalokat, segítsenek nekünk, hogy a nap egy részét harmonikusan sikerüljön kialakítani. (Például reggel 8 óráig, hogy a sikerélményt élvezni is tudjuk!) A vasárnapi iskolában mesélte nekünk a lelkész, hogy az angyalok unatkoznak, mert kevés a tennivalójuk. Oly sok az olyan imádság, amely olyan lehetetlen dolgokat kér tőlük, hogy arra egyáltalán nem szabad reagálniuk. És egyszercsak ott áll az ablakban egy gyermek, - a mi esetünkben egy édesanya — és segítséget kér ahhoz, hogy a napját harmonikusan tudja kialakítani. VÉGRE!! Van valami értel-mes tennivalónk, mondják az angyalok és segítségére sietnek.

Mielőtt a jelenlegi tevékenységemet itt a Goetheanumban elkezdtem, he­ lyettesítésképpen a ház összes WC-jét takarítottam, kb. 65 darabot. Reg­ gelente 6-kor kezdtem és gyakran énekeltem közben. Pontos módszerem van. Van a napi ápolás és aztán hetente egyszer vagy kétszer a teljes ápolás, amikor az egészet kitakarítom tetőtől talpig. Ez a teljes ápolás kicsit több időt igényel és mivel a lehajolás-tisztítás-megfordulás-lehajolás közben szé­ dülés jött rám, térden állva kezdtem a WC-ket takarítani. Na, amikor így a WC előtt térdel az ember, valami egészen árnyalt dolog történik. Az egész tartás megváltozik. Az a mód is, ahogyan a munkát végezzük, az elemi lé­ nyekkel való bánásmód is. Utána ismét fel kellett egyenesedjek. Ez a tapasz­ talat, amit a takarítás utáni tudatos felegyenesedéskor átéltem, oly gazdagí­ tó volt és marad, hogy ma is szívesebben takarítok ki 20 WC-t, mint hogy egy szőnyeget kiporszívózzak. Ezt a munkát főleg azért szeretem, mert mindig ajándéknak érzem, ha egy tiszta, szeretettel ápolt WC-re mehetek.

Tavaly Norvégiában beszéltem a takarításról és ápolásról és takarító kur­ zust is tartottam, délelőtt angolul és délután németül. Délután odajött hoz­ zám egy asszony és megkérdezte, hogy csatlakozhatna-e a kurzushoz, ugyan-

is nem jelentkezett be előre. Elmondta, hogy annyira arcátlan dolognak tar­ totta, hogy most már Dornachból jönnek ide és mondják meg hogyan kell takarítani, hogy elhatározta, ezen nem vesz részt. Amikor azonban a férje hazajött és bejelentette, hogy várjanak még egy kicsit az ebéddel, mert előbb ki akarja takarítani a WC-t, mégiscsak szerette volna megtudni, hogy ki művelte ezt a csodát. A férje ezelőtt ugyanis még sosem takarított WC-t. Ha elkezdek a takarításról beszélni, órákig tudnám folytatni, végtelen a téma: hogyan takarítunk, mivel takarítunk, hogyan lehet megtanulni, hogy ezt a munkát valóban szeressük és értelmesnek tartsuk? Hogyan tudjuk ránevelni gyermekeinket (és néha a férjeket is!), hogy a kis dolgok- ra is figyeljenek, és a feladatokat végigvigyék? Például, hogy az asztal leta- karítása után a rongyot rázzák ki és rendesen akasszák fel száradni és ne hagyják ott a mosogatni való tetején tele morzsával és vajmaradványokkal. Egy idevágó anekdota jut eszembe. Itt a zweig-ban egyszer a munkámról beszéltem. Az előadást megelőző napon felhívott telefonon egy idősebb úr, és elmondta nekem, mennyire örül, hogy itt a Goetheanumban olyan prak­ tikus dologról is szó esik, mint a takarítás. Ö személyesen ismerte Henni Gecket, aki mesélte neki, hogy Rudolf Steiner mindig, amikor a szobor­ csoport faragása közben elhívták, először összesöpörte az összes forgácsot és kiöntötte a szemétkosárba. Jóllehet Henni Geck és Edith Marion kérték, hogy ezt a munkát hadd vegyék át, mindig ő maga csinálta. Egyszer meg­ kérdezték Rudolf Steinertől, miért szánja rá a takarításra mindig az időt, amikor gyakran öt percig sem marad távol. Erre azt válaszolta: Amíg dol­ gozom, addig minden, amivel dolgozom, munkaanyag és ura vagyok a helyzetnek. Ha azonban abbahagyom a munkát és elhagyom a munkahe­ lyemet, akkor a forgácsok, amelyek a földön fekszenek, szemétté válnak és a szemétnek a szemetesben a helye, mert azokra a lényekre, amelyek jól érzik magukat a szemétben, nincs szükségünk ott, ahol művészi alkotó­ munkát akarunk folytatni...

Végezetül még szeretném elmesélni egy élményemet. Ez a tapasztalat azt mutatja nekem, hogy nem szabad alábecsülni a szeretetteljes ápolás fontos­ságát és hogy általa valódi teret tudunk teremteni valami új számára - ezek értékes pillanatok, amikor alakító módon tudunk dolgozni és hozzájárul­ hatunk a megújuláshoz és a békéhez.

Fiatalkorú bűnözők nevelőintézete kérte fel a céget, hogy egy egész lakó­ házat takarítsunk ki, mivel nyílt napot fognak tartani. Felháborodtam az elhanyagoltság láttán, ami fogadott és szerettem volna tudni, ki a felelős a szintentartó takarításért. — A fiatalok. — Ki tanítja meg a fiataloknak, hogyan kell takarítani? — Ezt mi nevelők csináljuk. — Van olyan hely, amit a nevelők maguk takarítanak? - Amikor megnéztem, azt mondtam a nevelőnek: „A nevelők sem tudják hogyan kell takarítani." — Mi ez itt tu­ lajdonképpen, akar takarítani vagy nem? - kérdezte a nevelő. Erre azt válaszoltam, hogy szívesen takarítok, de nem a cégemmel. Rendelkezésre bocsátom az eszközeimet, takarítószereimet és az egész know-how-t, hogy a fiatalokkal és a nevelőkkel kitakarítsuk a házat. Ezt természetesen előbb

a kollégium elé kellett vinni, ilyenre még nem volt példa. Mellékesen meg­ említettem, hogy ha a cég takarít, az 3000 SFR-ba kerülne és 600 SFR-ba, ha egyedül jövök. Amikor elfogadták, a következő feltétellel álltam elő. Mivel nem vagyok sem nevelő, sem szociálpedagógus, csak az őrangyal révén tudok a fiatalokhoz közel kerülni. Előtte mindet név szerint meg akarom ismerni. Közös reggelit szerveztek, az ismerkedés megvolt. Tízen laktak ebben a házban, minden hétvégén ötnek volt kimenője. így két hétvégére osztottuk el a munkát. A ház 3 emeletes volt és az egész lép­ csőház a legagresszívebb graffitivel volt befesteve, borzalmas képek egé­szen sötét és nagyon rikító színekkel.

Hozzáláttunk a munkához. A szobákban csak az ablakokat, ajtókat és a padlót kellett rendbehozni. Amikor azonban a fiatalok belefogtak, min­ dent meg akartak csinálni. így aztán elkezdtük eltávolítani a posztereket és ragaszokat. Az egyik fiú még az ágyát is szétszedte és sok elveszettnek hitt ruhadarabot talált. Egy másik azt kérdezte, hogyan lehet biológiai úton megtisztítani a sztereoberendezését. A takarításhoz zene is kellett ne­kik, és micsoda zene! Úgy hangzott mint a gyorsvonat és a gépfegyver ke­ veréke. Aztán megkérdeztem a fiút, mért pont ezt a zenét választotta. Ez energiát ad nekem. - Ez nem látszik rajtad. — Maga milyen zenét hallgat? - tudakolta tőlem. - Főleg klasszikus zenét, én a hatvanas években voltam olyan korú mint ti most. Egyszercsak hallom Cat Stevensstől a Morning has broken c. dalt. Ez már szimfónia volt az előző lármához képest. A fia­ talembert még arról is meg tudtam győzni, hogy könnyebb a Morning has broken ritmusára takarítani, mint az ő tu-dum, tu-dum, tu-dum-zenéjére. A hangulat csodálatos volt és nagyot haladtunk.

Amikor a következő hétvégén a társaság második felének kedvéért vissza­ tértem, csodálatos meglepetés várt. Azok a fiatalok, akik velem takarítot­tak, a következő hétfőn engedélyt kértek, hogy saját pénzükön festéket vegyenek és szabadidejükben az egész lépcsőházat tetőtől talpig fehérre festették. De nem elégedtek meg ennyivel. Az egész felületre gyerekké­ peket festettek: házikót ablakkal, ajtóval és füstölő kéménnyel, gyümölcs­ fákat érett almával és cseresznyével, ragyogó napocskát, szivárványt, pil­ langókat, csigaházakat, tulipánokat és nárciszokat.

Ezek a megkeményedett, szociálisan sérült fiatal emberek megérezték azt az igényüket, hogy ott a falon maguknak egy darab gyógyító világot alkos­ sanak, a keletkezett ürességet újjá formálják.